Október 23-a kapcsán sokat beszélünk a hősiességről. Politikai, történelmi, pszichológiai megfogalmazások sokféle módon határozzák meg és jellemzik ezt a fogalmat. Nem is beszélve mindennapi harcainkról, győzelmeinkről és vereségeinkről, amelyeknek nap, mint nap szereplői vagyunk.

De ezen a tragédiákkal árnyékolt ünnepen, hadd beszéljek egy olyan helyről, ahol az ember lelke ünneplőbe öltözik. A színházról. ’56-ban hús-vér emberek sorsa vett drámai fordulatot és ennek a drámának a feldolgozásához is rengeteg kapaszkodót ad a művészet. Ahogy sok más dologhoz is.

És most kevésbé drámaian jöjjön pár gondolat a drámáról – avagy a drámai hősökről.

A musical műfaja imádja az irodalmi és történelmi figurákat. Ezen belül is a hősöket. Az esetek többségében halállal végződő drámai sorsuk megformálásához rendkívül jól illenek a nagy ívű musical dalok. A folyamatos reflexiót a kar többszólamú jelenléte, a helyzet árnyalását a karakteres dalokkal ábrázolt mellékszereplők zenei megszólalásai biztosítják. Minden körülmény adott, hogy hősünket követni tudjuk. Egy jól megírt musicalben a zene, a látvány és az „alájátszó” szereplők gyakorlatilag megágyazzák főszereplőnk helyzetét; működtetik és felemelik főhősünket. Neki csak energikusan és magabiztosan elő kell adnia a dalait, elmondani a szövegét és jöhet a tapsvihar!

Tényleg csak ennyi lenne? Hol marad a színész munkája? A „minden körülmény adott” és a „zene már önmagában is hat” frázisok igazak és valóban működnek. De hatalmas csapdát is jelentenek. A színész különösebb plusz gondolat hozzáadása nélkül, megfelelő teljesítmény mellett sikert arathat, és boldogan nézegetheti feje búbjára biggyesztett babérkoszorúját az öltözője tükrében. Ez az általam imádott műfaj bizony megengedi hőseinek, hogy tényleg hétköznapiak legyenek.

De valóban ennyi ábrázolási lehetőséget adna csak ez a „könnyűnek” nevezett ámde annál nehezebb műfaj? Ha így gondolnám, nem szeretném ennyire.

Sokszínűségét az is adja, hogy az író gondolataihoz, a zeneszerző, a dalszövegíró és végül a rendező is hozzáadja a saját látásmódját. A mozgás stílusát nem csak a zene, de a koreográfia is meghatározza. Eme információáram végén áll ott hősünk azzal az „egyszerű” feladattal, hogy mindezt adja elő! Mert ugyebár e nélkül, az előbb említett kreatív csapat munkája mit sem ér, hisz nem jut el a nagyérdeműhöz.

És itt jön a képbe nem hétköznapi hősünk munkája. Aki megtalálja az utat, hogy az általános megfogalmazáson túl valami egyedit vigyen figurája életébe. Hiszen mikor beülünk egy előadásra, legtöbbször nem azon töprengünk mi lesz hősünk sorsa. Lássuk be, ez leginkább a bukás vagy maga a halál. Pontosan tudjuk, mi várja őt az út végén. De akkor miért izgulunk mégis? Mi táplálja a reményünket, hogy talán mégis… mégis megtalálja a boldogságot. Hogy Benvolio odaadja a levelet Rómeónak. Hogy Elisabeth boldogan uralkodik fehér bajszú férje oldalán. Hogy Rudolf elveszi Máriát, a monarchia sasmadara nélkülük szárnyal tovább és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Miért akarjuk ezt hinni?

Azért, mert hősünk, aki nem hétköznapi – nagyon is az. Egyszerűen egy ember! Ez a színész igazi munkája! A musicalben is! Az embert láttatni. Az emberi mozgatórugókat, a gyarlóságokat, a kétségeket, a döntő pillanatok dilemmáit. Túl az általánoson valami nagyon is egyetemes és egyszerű dolgot.

Igen, a musicalben villognak a fények, színpompásak a jelmezek, romantikus, szenvedélyes zene szól, de ha egy jó színész azonosul főhősünkkel, akkor egyszerűen egy embert látunk, akit tudunk szeretni, akin tudunk nevetni, akiről elhisszük, hogy akár mi is lehetnénk!

EZ a varázslat! A musical csodálatos varázspálca, de varázsló nélkül mit sem ér! :-)

Kocsák Tibor és Miklós Tibor Utazás című musicalje az ’56-os események forgatagában játszódik, ebben pedig felhangzik egy dal, ami nagyon sokat jelent nekem. (A darab Lady Budapest címmel látható a Budapesti Operettszínházban.) A bejegyzés mellett ma szeretnék megosztani egy régi-régi felvételt.